TANÍTÓK-TANÁROK FÁJA avatás

Podlovics Imre tanár úr egy rímekbe csavart, saját költésű sorokkal emlékezett vissza a több évtizedes iskolai életre:


„Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Emlékfánál állunk, harcossá magasztosulva,
Levélként egymás alá, mellé bújva.
Évtizedek szele süvít ágak között,
Kapaszkodunk egymás mellett, fölött.
Évtizedek szele nyugatról, keletrül,
Szavára a kéz önkéntelenül lendült.
A harcos lóra szállt és bércre hágott,
Búval és kétséggel emberségre vágyott.
Itt e sok falevél, arccal felénk állva,
Összemosódva színe és fonáka.
Zöldültünk, sárgultunk, leestünk,
Porainkból sokszor újra keltünk.
Olykor vidám barakk kultúrosaként,
Idegen himnuszokra masírozva.
Tamburmajorként adtuk az érzést,
Adtuk a ritmust, adtuk a reményt.
Hányszor feszült bennünk az örök kérdés:
Vajon ment-é a könyvek által elébbre a világ?
Vagy mindazon, mit teszünk,
Titkos féreg foga rág?
Korszakok, rendek, eszmék, érzelmek
Alatt éltünk ifjú szívekben.
Meg-megállva éreztük milyen nehéz:
Mert fecseg a felszín, hallgat a mély.
Voltunk végvárak hű katonái,
Zsold és fegyver nélkül.
Emberségből példát, vitézségből formát
Mindeneknek adhattunk.
Emlékfánál állunk, harcossá magasztosulva,
Falevélként egymás alá, mellé bújva.
Itt éltünk, vándor vidd hírül országnak, világnak,
Vitéz harcosai voltunk iskolánknak.
Buj, 2012.12.20